sec

Haverok, buli, kék-zöld kar


Néhány atyai pofonon kívül soha nem ütött meg senki. Azzal a magabiztossággal jártam a várost, akár az éjszakába is, hogy velem semmi rossz nem történhet. Hiszen soha nem kerestem a bajt, nem provokáltam az embereket, és soha nem emeltem kezet senkire.

Mindig is imádtam Szeged pezsgő, nyüzsgő életét. Elmúltam harminc is, megfordultam már egy jó pár szórakozóhelyen, és elmondhattam, velem mindenhol tisztelettel bántak. Eddig.

Ez a kissé szentimentális rózsaszínű leányálom a  Huszár Mátyás rakparton, a Tisza DOKK múlt szombati buliján foszlott szerte.

A DOKK az egyik legkedveltebb szórakozóhely a szegedi, nyári éjszakákban, minden héten tömegeket vonz a Tisza parti hajóra, ha nem is az emlékezetes zenei program miatt, de maga a folyó közelsége megalapozza a hely varázsát.

Ez a varázs azonban édeskevés, ha a bulizó ifjúságot erőszakos és agresszív személyzet veszi körül. Hangsúlyoznám, nem áll szándékomban általánosítani. Negatív tapasztalatom konkrétan a biztonsági személyzet egy tagja ellen szól.

Történt ugyanis, hogy azon az estén a hajó egy részén zártkörű rendezvényt tartottak, amelyhez a kidobók biztosították, hogy a mezei bulizók ne tévedjenek be.

Ezt, ahogy már édesanyáink is tanították meg lehetett volna oldani szép szóval is, vagy ha gyakorlatiasak vagyunk a hangos zene miatt kézjelekkel is, de az éppen őrt álló biztonsági valószínű hiányzott az illemtan órákról és ezt a kommunikációt úgy döntött a puszta erejével oldja meg.

A zártkörű buliról mit sem tudva haladtam volna át a helyiségen, amikor is a szóban forgó delikvens hirtelen elkapta a karomat és annál fogva rángatott, és taszított egy nagyot rajtam az ellenkező irányba.

Csupán pár másodperc volt az egész, de a meglepetéstől és a döbbenettől szóhoz sem jutottam.

akarom

Akkor még azt sem tudtam, mivel érdemeltem ki ezt a bánásmódot, ugyanis kiírás sehol nem jelezte, hogy arra tilos az áthaladás, „hős” biztonsági őrünk pedig, ahogy már fentebb említettem, nem volt éppen a szavak embere. De még csak annak a helyzetnek az átlátására sem alkalmas, hogy az ő durva és érzéketlen megnyilvánulása milyen fizikai nyomot hagy majd egy 150 centis, az ő súlyának valószínűleg a felét sem elérő lányon.

Mert bizony a karom nem kicsit sajgott az eset után, olyan érzés volt, mintha leforrázták volna, lüktetett és égetett, anélkül, hogy a bőrömhöz hozzáértem volna. A látványról pedig ne is beszéljünk, mert lassan eltelt egy hét az eset óta, de a karomon éktelenkedő kék, zöld, lila tenyérnyi folt nem hogy halványulna, csak egyre kontrasztosabban és szemet szúróbban elválik az amúgy is nagyon fehér bőrömtől.

Felháborítónak tartom a biztonsági őr minősíthetetlen viselkedését, elutasítom a fizikai erőszak minden megnyilvánulását, szégyennek tartom, hogy egy neves szórakozóhely ilyen személyzetet alkalmaz, aki majd a következő hétvégén a következő neki nem tetsző lányt fogja megrángatni, mert úgy szolgálja a kedve.

Nekem mindenesetre elment a kedvem a bulizástól. Nem tudok a DOKK – ra sem harag nélkül gondolni, illetve arra az emberre nem neheztelni, hiszen minden nap, amikor meglátom kék-zöld foltos karomat a tükörből, eszembe jut, hogy micsoda „úriemberekkel” találkozhatunk a szegedi éjszakában.

Hozzászólások