sófi-vitray

Vitray Tamás adta át az idei Sófi díjakat


“Gyere Egérke, gyere kicsi lány! Ússzál!” Ki ne emlékezne Vitray Tamás, az 1988-as szöuli olimpián elhangzott, azóta szállóigévé vált mondataira, amikor is Egerszegi Krisztina mindössze 14 évesen 200 méter hátúszásban történelmet írt, és maga mögé utasította az egész mezőnyt. Akik átélték a pillanatot, akik akkor szurkoltak még mindig meghatottan emlékeznek vissza arra a röpke két percre, amikor is a kis Egér olimpiai bajnok lett, miközben Vitray Tamás hangja teli szenvedéllyel és lelkesedéssel buzdítja őt a hajrá utolsó méterein.

Ezeket a csodás pillanatokat élhették át újra szombaton, a József Attila Tanulmányi és Információs Központban tartott ünnepélyes díjátadó vendégei, amikor ezúttal tizenhetedik alkalommal adták át a Szegedi Tudományegyetem legtehetségesebb tizenhárom hallgatója számára a Szegedi Tudományegyetem Sófi József a Szegedi Tehetségekért Alapítvány rangos elismerését.

Az esemény díszvendége Vitray Tamás, Kossuth-és Prima Primissima díjas újságíró, főszerkesztő, Kiváló Művész volt. A kitüntetettek, az Alapító Sófi József felkérésére, a magyar televíziózás történetének kiemelkedő alakjától vehették át a kitüntetést.

„Azért vállaltam el a felkérést, mert érdekelt ez az ember, aki a saját tudományos pályáját anyagiak hiánya miatt kénytelen volt feláldozni, ám vállalkozásai eredményeként vagyont szerzett, amelyből áldoz most tekintélyes összeget azoknak a tehetséges hallgatóknak, akik az ő korábbi életének nehézségeivel küzdenek.”

Sófi József a diploma megszerzése után rákos megbetegedések gyógyításával szeretett volna foglalkozni, azonban el kellett hagynia a kutatói pályát, azért, hogy rokkantnyugdíjas és beteg szüleit támogatni tudja. Személyes sorsából kiindulva, immáron tizenhét éve, 2001. január 2-án létrehozta a Sófi József a Szegedi Tehetségekért közhasznú alapítványt. Saját pénzéből már 60 millió forintot áldozott erre a célra, és több céget is sikerült megnyernie, hogy további pénzösszegekkel álljanak e nemes ügy mellé. Fontos társadalmi ügynek tekinti, hogy a tehetséges diákok ne kerüljenek olyan helyzetbe, amilyenbe ő került a diploma megszerzését követően.

Vitray Tamás felidézte saját pályájának indulását, amely nem volt zökkenőmentes, de ahogy most ezek a tehetséges hallgatók Sófi Józsefre, ő is szerencsésen rátalált azokra a támogató emberekre, akik nélkül lehet az élete máshogy alakult volna.

„Én mindenáron színházi rendező akartam lenni, így felvételiztem a Színházművészeti Főiskolára. El is jutottam a harmadik rostáig, ahol Major Tamás, a zsűri elnöke azt mondta, hogy jöjjek el jövőre, addig menjek egy évre színházhoz tanulni.
Így is tettem, és egy évig a mostani Vígszínházban, az akkori Magyar Néphadsereg Színházában lettem díszletmunkás.
Akkoriban ketten éltünk a nagyanyámmal 522 Ft-os havi fizetésemből. Ez volt a legkisebb havi bér, ami akkor létezett.

Miután másodszor is kudarcot vallottam a Színművészeti utolsó rostáján, valamilyen felsőfokú tanulmányt el kellett kezdenem, különben három évre besoroznak katonának. Így felvételiztem – végre sikerrel – angol szakra. Igen ám, de a munkabérre is szükségem volt, hisz ketten is abból éltünk nagyanyámmal. A színházam nagyon nehezen járult hozzá, mivel a színpadi napi munkaidő két részre osztódott: reggel 8-tól, 11-ig a délelőtti próbák, este hattól, 11-ig az esti előadás tette ki a hivatalos munkaidőt. Nekem pedig 8-14 óra között az angol szakon volt a helyem. Idegen nyelvet levelezőn nem lehetett végezni. Végül a színház vezetése engedett avval a feltétellel, hogy amikor kora délután megérkezem a munkahelyre, és egyedül vagyok a színpadi munkások közt bent, egymagam takarítsam le a színpadról a délelőtti próba díszleteit. Vállaltam, bár tudhattam volna, hogy ez képtelenség. Már az első ilyen munkanapomon csődöt mondtam: tán a munka negyedével voltam készen, amikor a többiek az esti előadásra megérkeztek. A színpad még teli díszlet elemekkel, én meg fent a megszokott beosztási helyemen, a zsinórpadon, egy 25-ös égő fénye mellett ültem és tanultam az angol szavakat másnapra. A fiúk nem szóltak, mindent letakarítottak. Tán egy mondott valami olyasmit, hogy „…azért melózzak, hogy ő nyelvet tanuljon..?!” A többiek lehurrogták, a közvetlen főnököm, a színpadmester pedig csak annyit mondott:”Rendben van, magáé minden délután, tanuljon! De, ha egyszer arra jövök be este, hogy ott fent a zsinórpadon nem látom magát az asztalkájánál ülve a könyv fölé hajolva, lesz pár szavam”
A példa kicsit messze van, de talán érthető. Tizenhat, ugyancsak nehezen élő, kisfizetésű kollégám, evvel járult hozzá, hogy tovább tanulhassak.

Látom, és örülök, hogy a tanári kar is megtiszteli ezeket a gyerekeket, és hozzájárul, hogy az ünnepélyes diplomaosztó ünnepségbe illessze a Sófi-díjak átadását is.”

A tizenhárom díjazott hallgató korábbi cikkünkben már bemutatkozott és beszámolt kutatásaikról, tudományterületeiken elért eredményeikről, erről itt olvasható bővebben.

Fülöp Tímea

Hozzászólások